8. fejezet:

Hosszú, sötét és hideg folyosón talákuk magunkat. Hiába volt rajtam a dzsekim, megállás nélkül reszkettem.

Dermesztő hideg volt!

– Miért van ilyen hideg? – kérdeztem Steve-től. – Odakint meleg van.

– Az öreg házak ilyenek – válaszolta.

Elindultunk. A folyosó végén fényt láttunk, és minél beljebb jutottunk, annál többet láttunk. Ez felvidított. Nem hiszem, hogy különben meg tudtam volna csinálni: túlságosan rémítő volt!

A falak tele karcolásokkal és firkálásokkal, a plafonról pedig mállott a festék. Hátborzongató. Fényes nappal is visszataszító lett volna, most azonban este van, s visszavonhatatlanul közeleg az éjfél.

– Itt egy ajtó – állt meg Steve. Résnyire belökte, mire az ajtó hangosan megnyikordult. Kis híján sarkon fordultam. Legszívesebben elszaladtam volna! Olyan hang volt, mintha egy koporsó fedelét feszítenék fel!

Steve-en nem látszott, hogy félne; bedugta a fejét az ajtórésbe. Pár másodpercig, míg a szeme hozzá nem szokott a sötétséghez, egy szót sem szólt, aztán visszahúzta a fejét.

– Itt megy föl a lépcső az erkélyre – mondta majdnem suttogva.

– Ahonnan az a gyerek leesett? – kérdeztem.

– Aha.

– Szerinted föl kell mennünk?

– Nem hinném – rázta meg a fejét. – Odafönt sötét van, nem látni semmi fényt. Csak akkor próbáljuk meg, ha nem találunk más utat a nézőtérre, de azt hiszem...

– Segíthetek valamiben, fiúk? – szólalt meg valaki a hátunk mögött; ijedtünkben majd kiestünk a gatyánkból!

Amikor hátrafordultunk, egy hórihorgas embert láttunk, aki úgy nézett le ránk a magasból, mintha két patkányt látna. A feje majdnem a plafont verte. Hatalmas, csontos keze volt, a szeme pedig olyan sötét, mint a szén.

– Nincs túl késő ahhoz, hogy két ilyen kisfiú, mint ti vagytok, kint csatangoljon? – kérdezte. A hangja mély és rekedt volt, mint valami vén varangyosbékáé, a szája meg jóformán nem is mozgott beszéd közben. Jó hasbeszélő válhatott volna belőle.

– Mi... z kezdte Steve, de meg kellett állnia, hogy megnyalja a szája szélét, s folytatni tudja. – Mi a Cirque du Freak előadására jöttünk.

– Csakugyan? – Az óriás lassan bólintott. – Van jegyetek?

– Van – felelte Steve, és remegő kezével előkotorta a sajátját.

– Nagyon helyes – dörmögte az ember. Aztán felém fordult, és azt kérdezte: – Hát te, Darren? Neked is van jegyed?

– Van – mondtam, a zsebembe nyúlva. És ekkor megdermedtem. Tudja a nevemet! Steve-re pillantottam, és láttam, hogy egész testében reszket.

A magas ember elmosolyodott. A fogai feketék voltak és hiányosak, a nyelve pedig sárgásszürke.

– A nevem Mr. Tall – mondta. – Én vagyok a Cirque du Freak tulajdonosa.

– Honnan tudja, hogy hívják a barátomat? – kérdezte Steve merészen.

Mr. Tall nevetett, s olyan mélyen lehajolt, hogy a szeme egy vonalba esett Steve szemével.

– Sok mindent tudok – mondta halkan. – Tudom a neveteket. Tudom, hol laksz. Tudom, hogy nem szereted a mamádat és a papádat. – Arcát felém fordította, mire én egy lépést hátraléptem. Iszonyúan büdös volt a lehelete. – Tudom, hogy nem mondtad meg a szüleidnek, hogy ide akarsz jönni. És tudom, miként nyerted el a jegyedet.

– Hogyan? – Annyira vacogott a fogam, hogy azt sem tudom, hallotta-e, amit kérdeztem, vagy nem. De ha hallotta is, elengedte a fíile mellett. Fölegyenesedett, és elfordult tőlünk.

– Sietnünk kell – mondta, és elindult. Azt hittem, óriás léptekkel fog haladni, de nem, inkább nagyon is aprózta a lépteit. – Mindjárt kezdődik a műsor. Már mindenki a helyén ül. Elkéstetek, fiúk. Szerencsétek van, hogy nem kezdtük el nélkületek.

A folyosó végén befordult. Csak két vagy három lépéssel járt előttünk, mégis, amikor a sarokhoz értünk, már ott ült egy hosszú asztal végében, amely földig érő, fekete terítővel volt leborítva. A fején magas, vörös kalap, a kezén kesztyű.

– Kérem a jegyeket – dörmögte. Kinyúlt értük, elvette, majd kinyitotta a száját, bekapta, szétrágta és lenyelte a jegyeket!

– Minden rendben – mondta –, most már mehettek. Gyerekeket ugyan nem szoktunk beengedni, de látom, hogy ti ketten derék, bátor ifjú emberek vagytok. Veletek kivételt teszünk.

Az előcsarnok végében két kék függöny állta utunkat. Steve és én egymásra néztünk, és nyeltünk egyet.

– Menjünk tovább, egyenesen? – kérdezte Steve.

– Persze – felelte Mr. Tall.

– Nincs zseblámpás eligazító, mint a moziban? – érdeklődtem elfogódottan.

Elnevette magát.

– Ha az kell, hogy valaki fogja a kezeteket, miért nem hoztatok magatokkal bébiszittert?

Ettől olyan dühös lettem, hogy egy pillanatra még a félelmemről is megfeledkeztem.

– Jól van – csattantam fel, és még Steve-et is meglepte, mennyire előreléptem. – Ha erre kell menni... – és már keresztül is nyomakodtam a függönyön.

Nem tudom, miből készülhettek, de mintha pókhálóból szőtték volna az anyagukat. A túloldalra érve megtorpantam. Egy rövid folyosón találtam magam, s előttem pár méterrel újabb kétszárnyú függöny húzódott faltól falig. Egy hang hallatszott mögöttem, és egyszer csak Steve is ott állt mellettem. A függöny túloldaláról zajok szűrődtek át.

– Szerinted biztonságos? – kérdeztem.

– Előre biztonságosabb lehet, mint visszafelé – felelte Steve. – Nem hiszem, hogy Mr. Tall örülne, ha visszafordulnánk.

– Mit gondolsz, honnan tudott a dolgainkról? – próbáltam faggatni.

– Csak úgy lehet, hogy tud olvasni mások gondolataiban – válaszolta Steve.

– Ó. – Ezen elméláztam kicsit. – Majd szörnyethaltam ijedtemben – vallottam be.

– Én is – mondta Steve.

Aztán előreléptünk.

Hatalmas terembe jutottunk. A nézőtér üléseit már régen kiszerelték, s a helyükbe nyugszékeket tettek be. Néztük, hol vannak üres helyek. A színház zsúfolásig tele volt, de gyerekeket sehol sem láttunk. Éreztem, hogy az emberek felfigyelnek ránk, és összesúgnak.

Már csak a negyedik sorban volt két üres hely. Át kellett vergődnünk sok-sok lábon, és hallgatnunk kellett a morgásokat. Amikor leültünk, rájöttünk, hogy tulajdonképpen egész jó helyre szól a belépőnk, ugyanis előttünk senki sem takarta el a kilátást. Tökéletesen ráláttunk a színpadra.

– Mit gondolsz, árulnak pattogatott kukoricát? – kérdeztem.

– A Rémségek Cirkuszában? – horkant fel Steve. – Légy észnél! Még ha kígyótojást és gyíkszemet mondtál volna, de akármibe lefogadom, hogy pattogatott kukoricát nem árulnak!

A nézőtéren mindenféle népséget lehetett látni. Egyesek elegánsan kiöltöztek, míg mások melegítőben voltak. Láttunk vénséges véneket meg olyanokat is, akik csak pár évvel lehettek idősebbek nálunk. Voltak, akik fesztelenül csevegtek a társukkal, és úgy viselkedtek, mintha futballmeccsre jöttek volna, másoknak, akik némán ültek a helyükön, idegesen járt a tekintetük ide-oda.

A közönségen látszott, hogy izgul. A szemük elárulta: ugyanúgy csillogott, mint Steve-é vagy az enyém. Valahogy mindnyájan tudtuk, hogy különleges látványban lesz részünk, amilyet eddig még sohasem láttunk.

Aztán felharsant egy csomó trombita, és mindenki elhallgatott. A trombiták egyre hangosabban és hangosabban szóltak, miközben kialudtak a fények. Végül koromsötét lett az egész színházban. Újra elfogott a féklem, de már késő volt, nem lehetett elmenni.

Egyik pillanatról a másikra elhallgattak a trombiták, és síri csend lett. Csengett a fülem, azt hiszem, pár másodperdg elkábultam. Ahogy magamhoz tértem, kiegyenesedtem, és mint aki karót nyelt, bámultam bele a semmibe.

Valahol a magasban kigyulladt egy zöld fény, és a színpad kivilágosodott. Kísérteties látvány volt! Körülbelül egy percig semmi sem történt. Aztán bejött két ember, egy ketrecet húzva maguk után. A ketrec kerekeken gurult, és le volt takarva valamivel, ami úgy nézett ki, mint egy hatalmas medvebőr. A színpad közepére érve megálltak, ledobták a köteleket, és visszarohantak a színfalak mögé.

Pár másodpercig tartott még a csend, majd újra felharsantak a trombiták – három rövidet fújtak. A takaró leröppent a ketrecről, és megláttuk az első fenevadat.

Ebben a pillanatban a nézők iszonyatos sikoltozásban törtek ki. A rémült sikoltozás fölöslegesnek tűnt. A fenevad ugyan hátborzongató látványt nyújtott, de a ketrecen belül is meg volt láncolva. Azt hiszem, akik sikoltoztak, csak a móka kedvéért tették, ahogy a hullámvasúton is szokás, nem pedig azért, mert komolyan megijedtek. Bár igazán nem tudom.

A Farkasember borzalmasan nézett ki. Tényleg nagyon ronda volt. Testét mindenütt szőr borította. Mindössze egy ágyékkötőt viselt, mint Tarzan, úgyhogy látni lehetett a szőrös lábát, hasát, hátát és karjait. Hosszú, bozontos szakálla az arca jó részét eltakarta, a szeme sárga volt, a foga pedig vörös.

Rázta a ketrec rácsait, és üvöltött. Félelmetes hangjára még többen kezdtek sikoltozni. Kis híján én is felsikoltottam, csak azt tartott vissza, hogy nem akartam úgy viselkedni, mint egy óvodás.

A Farkasember tovább rázta a rácsait, közben föl-le járkált, aztán lecsillapodott. Leült, ahogy a kutyák szoktak, és akkor bejött Mr. Tall.

– Hölgyeim és uraim – mondta, és bár a hangja halk volt és rekedt, mindenki tisztán hallotta a szavait –, üdvözöljük önöket a Cirque du Freakben, a világ legrendkívülibb emberi lényeinek otthonában.

Ősrégi cirkusz a miénk – folytatta. – Ötszáz éve járjuk a világot, nemzedékek sokaságát ismertetve meg furcsa lényeinkkel. Csapatunk sokszor változtatott a felállásán, de sohasem a célkitűzésén: ámulatot és rémületet kelteni önökben! Műsorszámaink egyszerre ijesztőek és különösek, s az egész világon párját ritkítóak.

Az ijedősebbek jobb, ha most rögtön hazaindulnak – mondta figyelmeztetően. – Biztos vagyok benne, hogy olyanok is eljöttek ma este, akik tréfára vették az egészet. Lehet, hogy azt gondolták, szörnyszülötteink pusztán beöltözött emberek vagy ártalmatlan nyomorékok. Nem így van! Minden, amit ma este itt látni fognak, valódi. Minden szereplő egyedülálló a maga nemében. És egyik sem ártalmatlan!

Ezzel be is fejezte a beszédét, és lement a színpadról. Majd két csinos nő jött be csillogó ruhában, és kinyitották a Farkasember ketrecét. Néhány látogatón látszott, hogy meg van rémülve, de senki sem ment el.

A Farkasember kaffogva és vonítva rontott ki a ketrecből, de aztán az egyik nő az ujjaival meghipnotizálta.

A másik a közönséghez beszélt.

– Maradjanak csendben és nyugodtan – mondta idegenes kiejtéssel. – Amíg a befolyásunk alatt tudjuk tartani, addig a Farkasember nem árthat önöknek, de egy hangos szó is felébreszthed, és akkor szörnyű dolgot művelhet!

Amikor elkészükek, lejöttek a színpadról, és végigvezették a hipnotizált Farkasembert a színházon. Piszkosszürke volt a haja, és olyan görnyedten lépkedett, hogy az ujjai a térde magasságában himbálóztak.

A nők közrefogták, és intették az embereket, hogy őrizzék meg a nyugalmukat. Ha akartad, megengedték, hogy megsimogasd a Farkasembert, de csak finoman.

Steve meg is tette, amikor elhaladtak mellette, de én féltem, hogy föl talál ébredni, és belém harap, úgyhogy én nem nyúltam hozzá.

– Milyennek érezted? – kérdeztem, amilyen halkan csak tudtam.

– Szúrós – súgta Steve –, mint egy sündisznó. – Az orrához emelte az ujjait, és megszaglászta. – A szaga is olyan, mint az égett gumi.

A Farkasember és a két nő körülbelül félúton jártak a padsorok közötti átjáróban, amikor egy óriási durranás hallatszott!

A Farkasember elordította magát, és durván szétlökdöste a nőket.

Az emberek sikoltozásban törtek ki, a legközelebb ülők pedig felugráltak, és futásnak eredtek. Az egyik nő nem volt elég gyors; a Farkasember rávetette magát, és lerántotta a földre. A nő torkaszakadtából visítozott, de senki sem próbált segíteni rajta. A fenevad a hátára fordította, és kivicsorította a fogait. A nő a kezével igyekezett eltolni magától, de a szörnyeteg odakapott, és leharapta a kezét!

Páran elájultak a látványtól, és egy csomóan sikítozva futásnak eredtek. Ekkor, mintha a semmiből lépett volna elő, ott termett Mr. Tall a Farkasember háta mögött, és átölelte. A Farkasember pár másodpercig viaskodott vele, de Mr. Tall súgott valamit a fülébe, és erre megnyugodott. Mialatt Mr. Tall visszavezette a színpadra, a csillogó ruhás nők lecsillapították a közönséget, és felszólították őket, hogy foglalják el a helyeiket.

Miközben az emberek tétováztak, a leharapott kezű nő tovább sikoltozott. A csuklójából úgy dőlt a vér, mintha szivattyúzták volna, bevérezve mindent és mindenkit maga körül. Steve-vel dermedten, tátott szájjal bámultuk, s arra gondoltunk, vajon itt, a szemünk előtt fog meghalni?

Mr. Tall újra lejött a színpadról, fölkapta a földről a leharapott kezet, és harsányan füttyentett egyet. Két kék ruhás, fejükön csuklyát viselő ember futott oda hozzá. Alacsonyak voltak, nem sokkal nagyobbak, mint én vagy Steve, de karjuk és lábuk izmos volt, és látszott rajtuk, hogy erősek. Mr. Tall fölállította a nőt, és súgott valamit a fülébe. A nő abbahagyta a sikoltozást, és mozdulatlanul állt.

Mr. Tall megfogta a csuklóját, majd benyúlt a zsebébe, és kihúzott egy barna bőrzacskót. Szabad kezével kinyitotta, és valami csillogó, rózsaszínű port hintett belőle a nő vérző csuklójára. Aztán odaillesztette a leharapott kézfejet, és fejével intett a két kék ruhás embernek. Azok valahonnan előteremtettek két tűt meg egy gombolyag narancssárga fonalat, és a jelenlévők legnagyobb elképedésére hozzáfogtak, hogy visszavarrják a nő kezét a csuklójára!

Öt vagy hat percig öltögettek szorgalmasan. A nő még akkor sem érzett semmi fájdalmat, amikor a tűk a csuklóján körbe-körbe átszúrták a húsát. Amikor végeztek, a csuklyások eltették a tűket meg a maradék fonalat, és visszavonultak. A csuklyájuk egy pillanatra sem csúszott hátra az arcukból, úgyhogy igazából azt sem tudtam, férfiak-e vagy nők.

Amikor elmentek, Mr. Tall elengedte a nő kezét, és hátralépett.

– Mozgassa meg az ujjait – mondta. A nő bambán bámult rá. – Mozgassa meg! – hangzott fel ismét a parancs, mire a nő engedelmeskedett.

És mozogtak az ujjai!

A közönség felhördült. A nő úgy bámult a kezére, mintha nem hinne a szemének. Újra megmozgatta az ujjait, majd a feje fölé emelte a kezét. Teljes erejéből megrázta, úgy, mintha soha semmi baja nem lett volna! Látni lehetett az öltéseket, de vérnek nyoma sem volt, és az ujjak tökéletesen működtek.

– Most már minden rendben lesz – mondta neki Mr.Tall. – Egy-két nap múlva a fonal is felszívódik, és utána tökéletes lesz a keze.

– Azért ez nincs teljesen rendjén! – kiáltotta valaki, és egy vörös képű férfi lépett elő. – Én vagyok a férje – mondta –, és közlöm önnel, hogy el fogunk menni az orvoshoz és utána a rendőrségre! Hogy képzeli, hogy egy vadállatot csak úgy beengedhet emberek közé? Mi lett volna, ha a fejét harapja le?

– Akkor meghalt volna – válaszolta nyugodtan Mr. Tall.

– Hát ide figyeljen, maga idomár – kezdte a férj, de Mr. Tall közbevágott:

– Mondja csak, uram! Hol volt ön, amikor a Farkasember megtámadta a feleségét?

– Én? – képedt el a férfi.

– Igen, ön – felelte Mr. Tall. – Ön a férje. Ott ült a felesége mellett, amikor a fenevad elszabadult. Miért nem ugrott oda hozzá, hogy menteni próbálja?

– Hát, én... nem volt rá idő... nem tudtam... nem voltam...

De mondhatott akármit, erre a kérdésre csak egy igazi válasz volt: hogy magát mentse, ő is elfutott, mint a többiek.

– Hallgasson ide – mondta Mr. Tall. – Én figyelmeztettem önöket. Megmondtam, hogy a mutatvány veszélyes is lehet. Ez nem valami kellemes és biztonságos cirkusz, ahol nem történhet semmi baj. Előfordulhatnak és olykor elő is fordulnak hibák, és voltak már, akik sokkal rosszabbul jártak, mint a kedves felesége. Ezért tiltottak be bennünket. Ezért kell régi színházépületekben fellépnünk az éjszaka kellős közepén. Többnyire minden simán zajlik, és senkinek nem esik bántódása. De nem garantálhatjuk a testi épségüket.

Mr. Tall lassan körbefordult, és úgy tűnt, mintha ezalatt mindenkinek mélyen a szemébe nézett volna.

– Senkinek nem garantálhatjuk a testi épségét – harsogta. – Valószínűtlen, hogy még egy hasonló baleset történjék, de megtörténhet. Még egyszer mondom, aki fél, az menjen haza. Most, mielőtt késő lenne!

Néhányan tényleg elmentek. De a többség ott maradt, hogy lássa a műsor további számait; még az a nő is, aki kis híján elveszítette a kezét.

– El akarsz menni? – kérdeztem Steve-től, félig-meddig remélve, hogy igent mond. Fel voltam villanyozva, de féltem is.

– Megőrültél? Ilyen szuperjó buliból?! Remélem, te sem akarsz elmenni!

– Szó sincs róla – hazudtam, s még egy halvány kis vigyort is megkockáztattam.

Bárcsak ne féltem volna annyira attól, hogy gyávának mutatkozzam! Ha akkor elmegyek, most minden jó lenne. De nem, mindenáron úgy akartam viselkedni, mint egy felnőtt, és eltökéltem, hogy kivárom a végét. Ha tudnátok, azóta hányszor, de hányszor gondoltam rá, milyen jó lett volna, ha akkor felkötöm a nyúlcipőt, s úgy elfutok, hogy vissza se nézek...