7. fejezet:

A jegyek a szombat esti előadásra szóltak, ami annál is jobb volt, mert alkalmat adott rá, hogy beszéljek a szüleimmel, és megkérjem őket, hadd aludhassak szombat éjjel Steve-éknél.

Nem szóltam nekik a cirkuszról, mert tudtam, hogy nem engednének el. Bántott a lelkiismeret, amiért nem mondtam el nekik a teljes igazságot, de az is igaz, hogy hazudni sem hazudtam; mindössze elhallgattam valamit előlük.

A szombat sehogy sem akart véget érni. Megpróbáltam elfoglalni magam. Gondoltam, így majd észrevétlenül elröppen az idő, de egyfolytában a Cirque du Freak járt az eszemben, és az, hogy mikor lesz már este. Mogorva voltam, ami nem szoktam lenni szombaton, így aztán a mamám cseppet sem bánta, amikor végre elindultam Steve-ékhez.

Annie tudta, hogy el fogunk menni a szörnyek parádéjára. Kérte, hogy hozzak neki valamit, legalább egy fényképet, ha lehet, de megmondtam neki, hogy fényképezőgépet tilos bevinni (ez rá volt nyomtatva a jegyre), annyi pénzem meg nem volt, hogy egy pólóval lepem meg. Viszont megígértem, hogy kap egy kitűzőt, ha lesz ilyen, esetleg egy plakátot, de el kell dugnia, és ha mégis megtalálják, nem szabad elmondania anyának és apának, hogy kitől kapta.

A papám este hatkor tett ki Steve-ék háza előtt. Megkérdezte, hányra jöjjön értem reggel. Én azt feleltem, délben, ha ez megfelel neki.

– Ne nézzetek horrorfilmeket, rendben? – figyelmeztett, mielőtt elment. Nem szeretném, ha aztán otthon lidércnyomásaid lennének.

– Jaj, apa! – nyögtem. – Az osztályban mindenki néz horrorfilmeket!

– Na jó, nem bánom, ha egy-két klasszikust megnézhetsz közülük, vagy valamelyik kevésbé ijesztő Drakula-filmet, csak ne ezeket az undorító mostaniakat. Megígéred?

– Megígérem.

– Légy jó fiú – mondta, és elhajtott.

Fölsiettem a kapuhoz, és négyszer megnyomtam a csengőt. Ez volt a titkos jelünk Steve-vel. Ott állhatott az ajtó mögött, mert abban a pillanatban kinyílt, és berántott az előszobába.

– Épp időben érkeztél – mordult rám, és fölmutatott a lépcsőre. – Látod azt a dombot? – kérdezte pontosan úgy, mintha egy háborús filmben egy katonát játszana.

– Igenis, uram – mondtam, és összevágtam a bokámat.

– Hajnalra el kell foglalnunk.

– Puskával vagy gépfegyverrel, uram? – kérdeztem.

– Megőrült? – mordult rám. – Hogy tudnánk elvonszolni odáig egy gépfegyvert ezen az ingoványon át? – És a szőnyeg felé biccentett.

– Értettem, urarn. Tehát puskával.

– És arra az esetre, ha elfognának bennünket – figyelmeztetett –, az utolsó golyót tartalékolja önmagának!

Úgy indultunk föl a lépcsőn, mint két katona, képzeletbeli puskánkkal lövöldözve a képzeletbeli ellenségre. Gyerekes dolog volt, de nagyon szórakoztató. Steve-nek fölfelé menet ellőtték a fél lábát, úgyhogy nekem kellett fölsegítenem a lépcső tetejére.

– A lábamat elvehetitek – kiáltotta a lépcsőpihenőről –, vagy akár az életemet is, de a hazámat nem vehetitek el!

Hatásos beszéd volt. Mrs. Leonardra legalábbis hatott, mivel kijött a földszinti nappaliból, hogy megnézze, mi ez a nagy zenebona. Amikor meglátott, elmosolyodott, és megkérdezte, nem kérek-e valamit enni vagy inni. Nem kértem. Steve azt mondta, ő kaviárt és pezsgőt kér, de az, ahogy mondta, valahogy nem volt vicces, és nem is nevettem rajta.

Steve nincs jóban a mamájával. Kettesben élnek – a papája otthagyta őket, amikor ő még kicsi volt –, és mindig veszekednek meg kiabálnak egymással. Nem tudom, miért. Sohasem kérdeztem. Az ember, ha fiú, bizonyos dolgokat még a legjobb barátjával sem beszél meg. A lányok tudnak ilyesmikről is beszélni, de ha fiú vagy, akkor a számítógépekről, a futballról, háborúról meg hasonlókról beszélgetsz a barátaiddal. A szülők nem téma.

– Hogy fogunk kilógni este? – kérdeztem suttogva, amikor Steve mamája visszament a nappaliba.

– Semmi gáz – felelte Steve. – Elmegy itthonról. – Steve gyakran beszélt úgy a mamájáról, hogy nem mondta ki, hogy "a mamám" vagy hogy "anya", csak egyszerűen egyes szám harmadik személyben beszélt róla. – Ha hazaér, azt fogja hinni, hogy már alszunk.

– És ha megnézi?

Steve felröhögött.

– Még hogy hívás nélkül belépjen a szobámba? Nem lenne mersze hozzá.

Nem szerettem, amikor így beszélt, de nem szóltam, nehogy bepöccenjen. Semmi olyat nem akartam csinálni, amivel elronthatnám a ma esti szórakozásunkat.

Steve elővette a horrorképregény-újságjait, és ezeket kezdtük hangosan olvasni. Vannak olyanok is köztük, amelyek kifejezetten csak felnőtteknek valók. A mamám és a papám óriási botrányt rendeznének, ha látnák ezeket!

Steve-nek ezenkívül rengeteg régi újságja és könyve van mindenféle szörnyekről, vámpírokról, farkasemberekről meg szellemekről.

– A nyársnak feltédenül fából kell készülnie? – kérdeztem, miután elolvastam egy Drakula-sztorit.

– Nem – felelte Steve. – Készülhet fémből, vagy elefántcsontból, vagy akár műanyagból is, a lényeg, hogy elég erős legyen ahhoz, hogy keresztüldöfhesse a szívet.

– És tényleg megöli a vámpírt? – faggattam tovább.

– Mindig – hangzott a lakonikus válasz.

– De te azt mondtad, hogy le kell vágni a fejüket, ki kell tömni fokhagymával és bedobni egy folyóba – vetettem ellene.

– Néhány könyv tényleg ezt mondja – adta be a derekát –, de csak azért, hogy biztos legyél benne, hogy a vámpír lelkét is megölted a testével együtt, és ne tudjon visszajárni szellemként.

– Miért, egy vámpír vissza tud járni szellemként? – kérdeztem elkerekedő szemmel.

– Lehet, hogy nem – válaszolta Steve. – De ha van rá időd, és biztos akarsz lenni a dolgodban, megéri levágni a fejét, és megszabadulni tőle. Ha vámpírról van szó, jobb, ha az ember nem kockáztat, nem igaz?

– De – feleltem borzongva. – És mi van a farkasemberekkel? Tényleg csak ezüstgolyóval lehet őket megölni?

– Nem hiszem – vélekedett Steve. – Szerintem a közönséges golyó is megteszi. Lehet, hogy sokat kell kilődözni, de a végén biztos, hogy leterítik.

Steve mindent tud, amit a rémtörténetekből tudni lehet. Mindenfélefajta rémregényt olvasott már. Azt mondja, mindegyikben van legalább egy szemernyi igazság, még ha a legtöbb sztori az író agyszüleménye is.

– Szerinted a Cirque du Freak farkasembere is igazi farkasember? – kérdeztem.

Steve megrázta a fejét.

– Azok után, amiket olvastam, az ilyen cirkuszi farkasemberek általában csak nagyon szőrös emberek. Vannak köztük, akik jobban hasonlítanak állatra, mint emberre, és elevenen falnak fel csirkéket, de attól még nem farkasemberek. Az igazit nem érdemes cirkuszban mutogatni, mert csak teliholdnál változik át farkassá, minden más estén olyan, mint egy közönséges ember.

– Aha – dünnyögtem. – És a kígyótestű fiú? Szerinted...

– Hé! – nevette el magát Steve. – Tartogasd a kérdéseidet későbbre! A hajdani mutatványosok műsorai rémítőek voltak. A tulaj rendszerint kiéheztette a torzszülöttjeit, ketrecben tartotta őket, és úgy bánt velük, mint a kapcarongyával. De hogy ez milyen lesz, nem tudom. Lehet, hogy nem is lesznek benne igazi rémségek; lehet, hogy csak beöltöznek mindenféle szörnyalaknak.

Az előadás helyszíne valahol a város túlsó pontján volt. Nem sokkal 9 óra után kellett indulnunk, hogy időben odaérjünk. Taxival is mehettünk volna, csakhogy a zsebpénzünket arra tartogattuk, hogy visszapótoljuk azt a pénzt, amit Steve a mamájától vett el. És egyébként is szórakoztatóbb volt gyalog menni. Olyan kísérteties volt!

Útközben kísértethistóriákat meséltünk egymásnak. Többnyire Steve dumált, mert ő jobban ismeri ezeket. Csúcsformában volt! Van, hogy elfelejti a sztori végét, vagy összekeveri a neveket, de ma este nem! Szórakoztatóbb volt, mint Stephen King könyvei!

Hosszú volt az út, hosszabb, mint gondoltuk, és már féltünk, hogy elkésünk. Az utolsó ötszáz métert futva tettük meg. Zihálva értünk oda.

Egy régi színházépület volt ez, amit utóbb mozinak használtak. Régebben egyszer-kétszer elmentem előtte. Steve említette egyszer, hogy bezárták, mert egy fiú leesett az erkélyről, és meg is halt. Azt is mondta, hogy kísértetek járnak odabent. Megkérdeztem a papámat, és ő azt mondta, merő kitalálás az egész. Néha nehéz eldönteni, hogy az ember az apjának higgyen-e, vagy a legjobb barátjának.

Kívül az ajtón nem volt semmiféle tábla, autók sem parkoltak a közelben, és emberek sem álltak sorban. Megálltunk a kapu előtt, s addig álltunk derékban meghajolva, míg újra szabályosan nem vettük a levegőt. Aztán fölegyenesedtünk, és szemügyre vettük az épületet. Magas, sötét, kicsorbult, szürke kövekkel kirakott ház volt. A legtöbb ablaka kitörve, az ajtaja meg mint egy óriás kitátott szája.

– Biztos, hogy ez az a hely? – kérdeztem, igyekezve elrejteni ijedtségemet.

– Ez van a jegyekre írva – felelte Steve, de a biztonság kedvéért még egyszer ellenőrizte. – Igen, ez az.

– Talán rajtuk ütött a rendőrség, és odébb kellett állniuk – vélekedtem. – Lehet, hogy ma este nem is lesz megtartva a műsor.

– Lehet – mondta Steve is.

Ránéztem, és idegességemben megnyaltam a szám szélét.

– Szerinted mit csináljunk? – kérdeztem.

Ő visszanézett rám, és kis habozás után azt felelte:

– Szerintem menjünk be. Ha már idáig eljöttünk, hülyeség lenne most visszafordulnunk anélkül, hogy valami biztosat tudnánk.

– Helyes – bólintottam. Aztán felnéztem az ijesztő épületre, és nagyot nyeltem. Olyasfajta ház volt, amilyent a horrorfilmekben lehet látni: sokan mennek be, de senki sem jön ki.

– Félsz? – kérdeztem Steve-től.

– Nem – felelte, de hallottam, hogy összekoccantaka fogai, és ebből tudtam, hogy hazudik. – És te?

– Ugyan – válaszoltam. Egymásra néztünk, és elvigyorodtunk. Tudtuk, hogy mindketten teljesen be vagyunk gazolva, de legalább együtt voltunk. Nem olyan szörnyű rettegni, ha az ember nincs egyedül.

– Bemegyünk? – kérdezte Steve tettetett könnyedséggel.

– Felőlem!

Vettünk egy nagy levegőt, keresztbe tettük az ujjunkat, elindultunk felfelé a lépcsőn (kilenc repedezett, mohos kőlépcső vezetett föl az ajtóhoz), és beléptünk.