6. fejezet:

Péntek este volt, az iskolai hét vége, a víkend kezdete. Mindenki felszabadultan nevetgélve futott haza, előre örülve a hétvégi szabadságnak. Mindenki, kivéve négy szerencséden flótást, akik úgy őgyelegtek az iskolaudvaron, mintha a világ végét várnák. Hogy ki volt ez a négy? Steve Leonard, Tommy Jones, Alan Morris és én, Darren Shan.

– Ez nem tisztességes – nyögött fel Alan. – Ki hallott még olyan cirkuszról, amelyik csak két jegyet hajlandó eladni az embernek? Ez egy baromság!

Mindannyian egyetértettünk vele, de nem tehettünk semmit azonkívül, hogy itt ácsorogtunk, a flasztert rugdostuk, és komor képet vágtunk.

Végül Alan bökte ki a kérdést, amelyik ott motoszkált mindannyiunkban:

– És ki kapja meg a jegyeket?

Hosszú percekig bámultuk egymást, és tanácstalanul ráztuk a fejünket.

– Szerintem egyet mindenképpen Steve-nek kell megkapnia – mondtam. – Több pénzt tett bele, mint mi, ráadásul ő szerezte be, úgyhogy az egyik mindenképp az övé. Egyetértetek?

– Én igen – mondta Tommy.

– Én is – csatlakozott hozzá Alan. Szerintem ő szívesen vitatkozott volna, de tudta, hogy úgyse győzne meg bennünket.

Steve elvigyorodott, és elvette az egyik jegyet.

– És ki jön el velem? – kérdezte.

– Én hoztam a plakátot – sietett leszögezni Alan.

– Az nem számít! – torkoltam le. – Steve-nek kéne választania.

– Azt már nem! – tört ki a nevetés Tommyból. – Te vagy a legjobb barátja. Ha hagyjuk, hogy ő válasszon, naná, hogy téged választana! Én azt mondom, küzdjünk meg érte. Vannak bokszkesztyűim otthon.

– Hogyisne! – visította Alan. Ő ugyanis kicsi volt és sohasem bocsátkozott harcba.

– Én sem akarok verekedni – közöltem. Nem mintha gyáva volnék, de tudtam, hogy Tommyval szemben nincs esélyem. A papája szabályos bokszleckéket ad neki, sőt még saját homokzsákjuk is van. Az első menetben a padlóra küldene.

– Húzzunk sorsot – javasoltam, de Tommy nem akarta. Ő nagyon peches, és ilyesmiben soha nem szokott nyerni.

Még egy darabig elvitatkozgattunk, de aztán Steve előállt egy ötlettel.

– Tudom már, mit tegyünk – mondta, és kinyitotta a táskáját. Az egyik füzetéből kitépte a középső két lapot, majd a vonalzója segítségével gondosan, nagyjából a jegy méretével egyező, kis darabokra tépte. Aztán fogta az üres uzsonnadobozát, és beleöntötte a papírdarabkákat.

– Elmondom, hogy képzelem – mondta, és magasra emelte a második jegyet. – Ezt most belerakom a dobozba, a cetlik tetejére, és jól összerázom az egészet. Így, látjátok? – Bólintottunk. – Álljatok egymás mellé, én pedig feldobom a cetliket a fejetek fölé. Az győz, aki elkapja a jegyet. Én és a nyertes, mihelyt tudjuk, visszaadjuk a másik kettőnek a pénzét. Rendben lesz így? Netán van valakinek jobb ötlete?

– Én jónak tartom – mondtam.

– Nem tudom – morogta Alan. – Én vagyok a legfiatalabb. Nem tudok olyan magasra ugrani, mint...

– Süket duma – vágott közbe Tommy. – Én vagyok a legkisebb, mégse nyivákolok. Különben is, lehet, hogy a jegy legalulra kerül, és olyan alacsonyan fog lebegni, hogy a legkisebb éri el a legkényelmesebben.

– Jól van – egyezett bele Alan. – De nincs lökdösődés.

– Helyes – mondtam. – Csak semmi durvulás.

– Részemről rendben – bólintott Tommy.

Steve rácsukta a doboz fedelét, és hosszasan rázogatta. – Felkészülni!

Valamelyest távolabb tőle felfejl?ődtünk egy sorba.

Tommy és Alan egymás mellett álltak, de én kicsit távolabb húzódtam tőlük, hogy mindkét karommal tudjak hadonászni.

– Oké! – kiáltotta Steve. – Háromra az egészet kiszórom a levegőbe. Készen vagytok? – Bólogattunk. – Egy – kezdte Steve, és láttam, hogy Alan letörli az izzadságot a homlokáról. – Kettő – harsogta Steve, és Tommy ujjai megrándultak. – Három! – üvöltötte Steve, majd lerántotta a doboz fedelét, és a tartalmát felhajította a levegőbe.

Könnyű szellő kerekedett, és a papírfecniket egyenesen felénk sodorta. Tommy és Alan üvöltve kapkodták egyiket a másik után. Nem lehetett látni, hogy a sok közül melyik a jegy.

Már éppen én is utánakaptam egynek, amikor teljesen váratlanul ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy valami fura dolgot csináljak. Őrültségnek tűnt, de mindig is hittem benne, hogy a belső kényszernek vagy előérzetnek engedelmeskedni kell.

Így aztán kapkodás helyett becsuktam a szemem, kinyújtottam a kezem, mint a vakok, és vártam, hogy valami csoda történik.

Biztosan te is tudod, hogy ha valami olyasmit próbálsz utánozni, amit a moziban láttál, akkor az nem működik. Például megpróbálkozol egy biciklis mutatvánnyal, vagy felugrasz a levegőbe a gördeszkáddal. De nagy ritkán, amikor a legkevésbé várod, valami egyszer csak összeáll.

Egy másodpercre megéreztem, hogy egy papírdarabka odasodródik a kezemhez. Már-már kinyúltam utána, de valami azt súgta, még nem jött el a pillanat. Aztán a következő másodpercben egy hang belül elüvöltötte magát: – MOST!

És villámgyorsan bezártam mindkét markomat. A szél elült, és a papírfecnik lebegve értek földet. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Tommy és Alan térden állva kutatnak a földön a jegy után.

– Nincs itt! – kiáltotta Tommy.

– Sehol nem találom! – méltatlankodott Alan.

Hirtelen abbahagyták a keresést, és fölpillantottak rám. Én nem mozdultam, csak álltam ott, szorosan összezárt kézzel.

– Mi van a kezedben, Darren? – kérdezte halkan Steve.

Én meg csak bámultam rá, és nem jött ki hang a torkomon. Olyan volt, mintha álmodnék, és álmomban nem tudnék se mozdulni, se beszélni.

– Nem a jegy – mondta Tommy. – Nem lehet az. Be volt csukva a szeme.

– Az lehet – felelte Steve –, de valamit mégiscsak szorongat a kezében.

– Nyisd ki – mondta Alan, és oldalba lökött. – Hadd lássuk, mit dugdosol.

Ránéztem Alanre, aztán Tommyra, végül Steve-re, majd végtelen lassúsággal kinyitottam a jobb kezemet.

Nem volt benne semmi.

A szívem elszorult, a gyomrom összeugrott. Alan mosolygott, Tommy pedig ismét a földet vizslatta a lábam körül.

– Hát a másik kezed? – kérdezte Steve.

Egy darabka zöld papír lapult a tenyerem közepén, de mivel az üres felét mutatta felém, meg kellett fordítanom, hogy biztos lehessek benne. És ott volt, pirosa-kék betűkkel, a bűvös név:

CIRQUE DU FREAK

Megvan! Enyém a jegy! Én megyek el a Rémségek Cirkuszába Steve-vel.

– IGEEEEENNNNNNNNN!!!! – rikoltottam, és öklömmel belebokszoltam a levegőbe.

Győztem!