5. fejezet:

Másnap reggel Tommy, Alan és én a kapu előtt vártuk Steve-et, de még akkor sem jött, amikor becsöngettek, és be kellett mennünk órára.

– Fogadok, hogy még szunyál – mondta Tommy. – Nem tudott jegyet szerezni, és most nem akar a szemünk elé kerülni.

– Steve nem ilyen – ellenkeztem, mert tényleg nem ilyen.

– Remélem, visszahozza a plakátot – mondta Alan. – Akkor is szeretném megtartani, ha nem tudunk elmenni. Fölraknám az ágyam fölé, és...

– Nem rakhatod föl, te ütődött! – nevetett Tommy.

– Miért nem? – hökkent meg Alan.

– Mert Tony meglátná – világosítottam föl.

– Ja! – szontyolodott el Alan.

Az órán siralmasan szerepeltem. Földrajz volt az első óra, és valahányszor Mrs. Quinn kérdezett tőlem valamit, rosszul feleltem. Pedig amúgy földrajzból vagyok a legjobb, mert a bélyeggyűjtős korszakomból kifolyólag csomó mindent tudok.

– Későn feküdtél le, Darren? – kérdezte a tanárnő, amikor ötödszörre is melléfogtam.

– Nem, Mrs. Quinn – hazudtam.

– Szerintem pedig igen – mosolygott a tanárnő. – Nagyobb táskák vannak a szemed alatt, mint a bevásárlóközpontban.

Ezen mindenki nevetett – Mrs. Quinnre nem jellemző, hogy tréfákat ereszt meg –, még én is, pedig én voltam a célpont.

Az idő úgy vánszorgott, mint olyankor szokott, amikor az ember le van törve vagy vár valamit, amiből a végén mégsem lesz semmi. Egész idő alatt a torzszülöttek műsorszámait képzeltem magam elé. Elhitettem magammal, hogy én is ott vagyok közöttük, a cirkusz tulajdonosa pedig egy sötét lelkű gazfickó, aki akkor is megkorbácsolja az embert, amikor a száma jól sikerült. Minden szörny gyűlölte őt, de olyan hatalmas volt, és olyan gonosz, hogy senki nem mert szólni. Mígnem egy szép napon megelégeltem a sok korbácsolást, farkassá változtam, és leharaptam a fejét! Mindenki ujjongott, és én lettem az új tulaj.

Nagyon jól elszórakoztam ezzel.

Aztán a szünet előtt pár perccel nyílt az ajtó, és ki sétált be rajta? Steve! A mamája lépett be mögötte; mondott valamit Mrs. Quinn-nek, aki bólintott és mosolygott. Aztán Mrs. Leonard távozott, Steve pedig a helyére ballagott, és leült.

– Hol voltál? – súgtam oda dühösen.

– Fogorvosnál – súgta vissza. – Elfelejtettem szólni, hogy menni fogok.

– És mi van a...

– Elég legyen, Darren – szólt rám Mrs. Quinn, úgyhogy befogtam a szám.

A szünetben Tommy, Alan és én megrohamoztuk Steve-et. Igyekeztünk egymást túlkiabálni, és közben ide-oda rángattuk.

– Megszerezted a jegyeket? – kérdeztem.

– Tényleg fogorvosnál voltál? – tudakolta Tommy.

– Hol a plakátom? – szorongatta Alan.

– Nyugalom, kölykök, nyugalom – tolt el mindhármunkat nevetve Steve. – Türelem rózsát terem.

– Na ne szórakozz már velünk, Steve – fortyantam fel. – Megvannak, vagy nincsenek meg?

– Igen is, meg nem is – hangzott a válasz.

– Hát ez meg mi akar lenni? – horkant fel Tommy.

– Az, hogy van egy jó, egy rossz, meg egy dilis hírem – felelte Steve. – Melyiket akarjátok hallani elsőnek!

– Dilis hír? – kérdeztem csodálkozva.

Steve félrehúzott bennünket az udvar egyik sarkába, ahol senki sem hallgathat ki, majd suttogóra fogott hangon mesélni kezdte:

– Megszereztem a pénzt, és hétkor, amikor anya épp telefonált, megléptem otthonról. Egyenesen a jegypénztárhoz mentem, át a városon, és amikor megérkeztem, tudjátok, kit láttam ott?

– Kit? – kérdeztük kórusban.

– Mr. Daltont! – vágta ki. – Néhány rendőr társaságában. Egy tökmag alakot cibáltak ki a bódéból – tényleg csak egy olyan kis deszkabódé volt –, amikor egyszer csak hatalmas dörrenés hallatszott, és mindnyájan, ahányan csak voltak, eltüntek a füstben. Mire a füst szétoszlott, a tökmag eltünt.

– És mit csinált erre Mr. Dalton meg a rendőrség? – kérdezte Alan.

– Átkutatták a bódét, nézelődtek erre-arra, aztán elmentek.

– Téged nem láttak meg? – ijedezett Tommy.

– Nem – felelte Steve. – Elbújtam.

– Tehát nem vetted meg a jegyeket – mondtam szomorúan.

– Ezt nem mondtam – jelentette ki Steve.

– Megvannak? – néztem rá felvillanyozva.

– Amikor megfordultam, hogy elmenjek – mesélte Steve –, szembetalálkoztam a mögöttem álló tökmaggal. Rém kicsi volt, s a köpeny, amelybe belebújt, a fejétől a sarkáig beborította. Kiszúrta a kezemben lévő szórólapot, elvette, és odanyújtotta a jegyeket. En odaadtam a pénzt, és...

– Akkor hát megvannak a jegyek! – törtem ki boldog ujjongásban.

– Igen – vigyorgott a barátom, de aztán megint elkomorodott. – De itt van az átejtés is a dologban. Emlékeztek, ugye, mondtam, hogy van rossz hír is?

– Mi az? – Arra gondoltam, hogy talán elvesztette őket.

– Csak kettőt adott – felelte Steve. – Megvolt a pénzem a négy jegyre, de nem vette el. Nem szólt semmit, csak rábökött a szórólapon arra a sorra, hogy "Jegyelővétel korlátozott számban", aztán átadott egy kártyát, melyen az állt, hogy a Cirque du Freak plakátonként csak két jegyet ad el. Kínáltam neki pluszpénzt – összesen majdnem hetven font volt nálam –, de nem fogadta el.

– Csak két jegyet vehettél? – kérdezte döbbenten Tommy.

– De hiszen akkor... – Alan be sem tudta fejezni.

– ...csak kettő mehet el négyünk közül – fejezte be Steve. Komor képpel nézett végig rajtunk. – Kettőnek otthon kell maradnia.