4. fejezet:

Egész éjszaka csak a cirkusz járt a fejemben. Megpróbáltam elhessegetni, de nem tudtam, még a kedvenc tévéműsorom alatt sem. Olyan hátborzongatónak ígérkezett: kígyótestű fiú, farkasember, idomított pók... Különösen a pók hozott izgalomba.

Anya és apa semmit nem vettek észre, de Annie igen. Annie a húgom. Van, amikor idegesít, de az esetek nagy részében jó fej. Nem rohan anyához, hogy árulkodjon, és tud titkot tartani.

– Mi van veled? – kérdezte vacsora után, amikor már kettesben mosogattunk a konyhában.

– Semmi – feleltem.

– Nem igaz – mondta ő. – Egész este olyan furcsán viselkedtél.

Tudtam, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem tudja az igazságot, úgyhogy elmeséltem neki a Rémségek Cirkuszát.

– Izgalmas lehet – bólogatott –, csak az a kár, hogy nem nézheted meg.

– Miért nem? – néztem rá csodálkozva.

– Fogadok, hogy gyerekeket nem engednek be. Nagyon úgy hangzik, mint ami csak felnőtteknek való.

– Lehet, hogy az olyan pockokat, mint te, nem engedik be, de engem és a barátaimat be fognak engedni – mondtam undokul. Láttam, hogy rosszul esik neki, ezért nyomban bocsánatot kértem. – Ne haragudj, nem gondoltam komolyan. Csak ideges vagyok, mert lehet, hogy igazad van. Jaj, Annie, mindent megadnék, hogy ott lehessek!

– Van egy sminkkészletem, ha akarod, kölcsönadhatom – ajánlotta. – Rajzolhatsz vele ráncokat meg ilyesmit, hogy öregebbnek nézzél ki.

Rámosolyogtam és megöleltem, ami nem fordul elő túl gyakran velem.

– Kösz, hugi, de nem kell. Ha beengednek, beengednek. Ha nem, hát nem.

Utána már nem sokat beszélgettünk. A törölgetés végeztével berobogtunk a tévészobába. A papám pár perccel ezután ért haza. Mindenféle építkezéseken dolgozik, úgyhogy gyakran későn ér haza. Van, hogy rosszkedvű, de ma este jó hangulatban volt, annyira, hogy körbeforgott a szobában Annie-val.

– Történt ma valami izgalmas? – kérdezte, miután üdvözölte anyát, és puszit nyomott az arcára.

– A nagyszünetben megint mesterhármast lőttem – újságoltam.

– Tényleg? – kérdezte. – Nagyszerű. Ügyes vagy.

Mialatt a papám eszik, mindig lekapcsoljuk a tévét. Evés közben szereti, ha csend és nyugalom van. Ilyenkor gyakran kérdezget bennünket, vagy az aznapi munkájáról mesél.

Később anya fölment a szobájába, a bélyegalbumaihoz. A mamám komoly bélyeggyűjtő. Valamikor én is gyűjtöttem a bélyeget, de akkor még kisebb voltam, és sok mindennel el tudtam szórakozni.

Felugrottam hozzá, hogy megnézzem, nincsenek-e új, egzotikus állatokat vagy pókokat ábrázoló szerzeményei. Nem voltak. Ha már ott vagyok, gondoltam, kipuhatolom, mi a véleménye a torzszülötteket mutogató cirkuszokról.

– Anya, jártál te már a Rémségek Cirkuszában?

– A micsodában? – kérdezte, miközben szemét egy pillanatra sem fordította el a bélyegekről.

– A Rémségek Cirkuszában – ismételtem meg. – Ahol szakállas asszonyokat, farkasembereket és kígyótestű fiúkat mutogatnak.                          

– Kígyótestű fiú? – nézett föl rám hunyorogva. – Hát az meg micsoda?

– Az egy... – Elhallgattam, mert rájöttem, hogy fogalmam sincs róla. – Ez most nem érdekes – mondtam gyorsan. – Voltál, vagy nem?

– Nem – rázta meg a fejét a mamám. – Az ilyesmi törvénytelen.

– Ha nem volna az, és egy ilyen cirkusz érkezne a városba, elmennél?

– Nem – felelte, és összerázkódott. – Az ilyen dolgok halálra rémisztenek. Különben sem hiszem, hogy tisztességes dolog velük szemben.

– Hogy érted ezt? – kérdeztem.

– Neked hogy esne, ha bedugnának egy ketrecbe, hogy megbámulhassanak az emberek?

– Én nem vagyok torzszülött! – fortyantam föl.

– Tudom – nevette el magát, és csókot nyomott a homlokomra. – Te vagy az én kis angyalkám.

– Anya, ezt ne! – morogtam dühösen, s a kezemmel megtöröltem a homlokomat.

– Buta vagy – mondta mosolyogva. – De képzeld csak el, hogy két fejed van, vagy négy karod, és valaki mint valami látványosságot kiállít az emberek elé, hogy ujjal mutogassanak rád, és szórakozzanak rajtad. Ugye, ezt te sem szeretnéd?

– Nem – mondtam, egyik lábamról a másikra állva.

– Na de mi ez az egész cirkuszdolog? – kérdezte a mamám. – Csak nem maradtál fenn későig, hogy horrorfilmeket nézz?

– Nem – feleltem.

– Mert tudod jól, hogy apád nem szereti, ha ilyeneket...

– Mondom, hogy nem maradtam fenn későig! – kiabáltam. Rém dühítő, hogy a szülők nem figyelnek arra, amit az ember mond.

– Oké, Morcos úr – felelte a mamám. – Nem kell kiabálni. Ha nem tetszik a társaságom, menj le, és segíts apádnak gazolni a kertben.

Nem akartam lemenni, de anya megharagudott, amiért kiabáltam vele, így aztán lementem a konyhába. Apa épp akkor lépett be a hátsó ajtón, és meglátott.

– Szóval itt bujkáltál – kuncogott. – Sok dolgod volt, azért nem jöttél segíteni öreg apádnak?

– Épp most jövök – feleltem.

– Elkéstél – mondta, miközben lehúzta a gumicsizmáját. – Mára befejeztem.

Elnéztem, ahogy belebújik a papucsába. Óriási lába van. Negyvenötös cipőt hord! Kicsikoromban sokszor ráállított a lábára, és úgy sétáltatott körbe-körbe. Olyan volt, mintha gördeszkán állnék.

– Mit csinálsz most? – kérdeztem.

– Írok – felelte. A papámnak az egész világon vannak levelezőpartnerei: Amerikában, Ausztráliában, Oroszországban, Kínában. Azt mondja, jó érzés, hogy kapcsolatot tarthat fenn ezekkel a "világszomszédaival", de szerintem ez csak ürügy, hogy bemehessen a dolgozószobájába, és egy jót szundíthasson!

Annie a babáival játszott. Megkérdeztem tőle, nincs-e kedve bejönni hozzám egy ágyteniszmeccsre – ebben a játékban zokni a labda és cipő az ütő –, de épp piknikezni vitte a babáit, úgyhogy nem ért rá.

Bementem a szobámba, és lepakoltam a képregény-újságjaimat. Rengeteg, jobbnál jobb ilyen újságom van: egy csomó Superman, Batman, Spiderman és Spawn. Spawn a kedvencem. Ő egy olyan szuperhős, aki régebben a Pokol démonja volt. A Spawnnak van néhány tényleg nagyon ijesztő példánya, de én ezeket szeretem a legjobban.

Aznap este ezeket az újságokat olvasgattam és rendezgettem. Régebben csereberéltem Tommyval, akinek óriási gyűjteménye van belőlük, de abbahagytam, mert mindig lecsöpögtette valamivel a borítójukat, a lapok köze meg teli volt morzsával.

Legtöbbször tízre már ágyban vagyok, de anya és apa most megfeledkezett rólam, és így majdnem fél tizenegyig fönt voltam. Akkor a papám meglátta, hogy a szobámban még ég a villany, és feljött. Úgy tett, mintha haragudna, de igazából nem haragudott.

– Ágyba – mondta –, különben nem tudlak reggel fölkelteni.

– Csak még egy percet, apa – kértem. – Csak amíg elteszem az újságjaimat, és fogat mosok!

– Oké – mondta. – De igyekezz!

Berakosgattam őket a dobozukba, s a dobozt visszaraktam az ágyam feletti polcra. Aztán pizsamába bújtam, és indultam fogat mosni. Nem siettem el a dolgot, úgyhogy kis híján tizenegy volt, mire ágyba kerültem. Hanyatt feküdtem, és mosolyogtam. Rettenetesen fáradt voltam, éreztem, hogy egy-két percen belül aludni fogok. Utoljára még felidéztem magamban a Cirque du Freaket. Vajon milyen lehet az a kígyótestű fiú? Milyen hosszú a szakállas asszony szakálla? Es mit csinálhat a Kezes Hans és a Vasfogú Gertha? De legfőképpen a pók izgatott.