3. fejezet:

Steve rávette Mr. Daltont, hogy megtarthassa a szórólapot. Azt mondta, szeretné kitenni a szobája falára. Mr. Dalton nem akarta odaadni neki, végül meggondolta magát. De mielőtt átadta volna, letépte az aljáról a címet.

Tanítás után mi négyen – én, Steve, Alan Morris és Tommy Jones – összegyűltünk az udvaron, és alaposan megvizsgáltuk a csalogató hirdetést.

– Biztos, hogy csalás – jelentettem ki.

– Miért? – kérdezte Alan.

– Mert már nem engedélyezik az ilyesmit – okoskodtam tovább. – Évekkel ezelőtt betiltották már a farkasemberek és a kígyótestű fiúk mutogatását. Mr. Dalton is megmondta.

– Nem csalás! – erősködött Alan.

– Hol szerezted? – kérdezte Tommy.

– Loptam – felelte halkan Alan. – A bátyámé.

Alan bátyja, Tony Morris, a legverekedősebb fiú volt az egész iskolában, amíg ki nem rúgták. Nagydarab, komisz, rosszindulatú alak volt.

– Te Tonytól loptál? – hüledeztem. – Meguntad az életedet?

– Nem fogja megtudni, hogy én voltam – felelte Alan. – Benne volt a nadrágjában, amit a mamám berakott a mosógépbe. Amikor kivettem, betettem a helyére egy üres lapot. Azt fogja gondolni, hogy az írás lemosódott róla.

– Ravasz – bólogatott Steve.

– És Tony honnan szerezte? – kérdeztem.

– Egy mellékutcában osztogatta egy alak – hangzott Alan válasza. – Az egyik szereplő, valami Crepsley.

– Akinek a pókja van? – kérdezte Tommy.

– Az – felelte Alan –, csak akkor nem volt vele. Egyik este Tony épp jött hazafelé a kocsmából. – Tony nincs még annyi idős, hogy egy kocsmában kiszolgálják, de idősebb fickókkal járkál, akik szoktak neki italt fizetni. – Ez a Crepsley kezébe nyomta ezt a papírt, s még azt is mondta, hogy ezzel a műsorral járják a világot, és titokban mutatják be a legkülönbözőbb városokban. Azt mondta, csak az vehet jegyet, akinek van ilyen szórólapja, ugyanis csak olyanoknak adnak, akikben megbízhatnak. És nem szabad senkinek sem szólni a műsorról. Én is csak azért tudok róla, mert Tony jó hangulatban volt – mint mindig, ha iszik –, és nem tudta tartani a száját.

– Mennyibe kerül a jegy? – kérdezte Steve.

– Tizenöt font per koponya – válaszolta Alan.

– Tizenöt font! – kiáltottuk egyszerre elhűlve.

– Ki adna ki üzenöt fontot azért, hogy lásson néhány torz pofát! – horkant fel Steve.

– Én – kottyantottam el magam.

– Én is – csatlakozott Tommy.

– Meg én – tette hozzá Alan.

– Hát persze – szögezte le Steve. – Csakhogy nekünk nincs kidobni való tizenöt fontunk. A vita tehát akadémikus.

– Mit jelent az, hogy akadémikus? – érdeklődött Alan.

– Azt jelenti, hogy nincs pénzünk a jegyekre, úgyhogy nem számít, megvennénk-e, vagy sem – magyarázta Steve. – Könnyű azt mondani, hogy megvennél valamit, ha úgyis tudod, hogy nem áll módodban.

– És mennyink van? – tette fel a kérdést Alan.

– Két fillér meg egy fél – mondtam nevetve. A papám szokta ezt mondogatni.

– Én szeretnék elmenni – mondta búsan Tommy. – Ha a tanár úr nem szereti, akkor csakis szuper lehet. Amit a felnőttek nem bírnak, az általában fantasztikusan jó szokott lenni.

– Biztos, hogy nincs annyi pénzünk? – kérdeztem. – Lehet, hogy gyerekeknek olcsóbban adják a jegyet.

– Szerintem gyerekeket be sem engednek – vélte Alan, de azért elárulta, hogy mennyije van: – Öt font hetven.

– Nekem kereken tizenkét fontom van – közölte Steve.

– Nekem hat font nyolcvanöt penny – mondta Tommy.

– Nekem pedig nyolc font huszonöt – mondtam én.

– Összesen több mint harminc fontunk van – adtam össze gyorsan a fejemben. – Holnap kapunk zsebpénzt. Ha összedobjuk...

– Csakhogy már majdnem minden jegy elkelt – vetette közbe Alan. – Tegnap volt az első előadás. Kedden lesz az utolsó. Ha megyünk, akkor vagy holnap, vagy szombat este kell mennünk, mert a szüleink más napokon nem engednek el este. A fickó, aki a plakátot adta Tonynak, megmondta, hogy a következő két estére már alig van jegy. Ma este meg kell vennünk.

– Hát akkor ennek lőttek – mondtam olyan képpel, mint aki nem bánja.

– Talán nem – szólalt meg Steve. – A mamám egy csomó pénzt tart otthon egy befőttesüvegben. Kölcsönveszek belőle valamennyit, és visszateszem, ha megkapjuk a zsebpénzünket.

– Vagyis ellopod? – kérdeztem.

– Kölcsönveszem – csattant fel. – Csak akkor számít lopásnak, ha nem teszem vissza. Na, mit szóltok?

– Hogy vesszük meg a jegyeket? – érdeklődött Tommy. – Estig itt vagyunk a suliban. Nem fognak kiengedni bennünket.

– Kilógok – legyintett Steve. – Majd én megveszem.

– Igen ám, de Mr. Dalton letépte a címet – emlékeztettem. – Honnan tudod meg, hová kell menned?

– Megjegyeztem – vigyorgott rám Steve. – Na, egész este itt fogunk állni, és kifogásokat keresgélünk, vagy tényleg el akarunk menni?

Egymásra néztünk, majd – egyenként – némán bólintottunk.

– Helyes – mondta Steve. – Most pedig indulás haza, otthon felmarkoljuk a pénzt, és találkozunk újra ugyanitt. Mondjátok azt, hogy itt felejtettetek egy könyvet vagy ilyesmi. Összedobjuk a lóvét, a többit meg hozzáteszem a befőttesüvegből.

– És mi van, ha nem tudod ellop... akarom mondani, kölcsönvenni a pénzt? – vetettem közbe.

– Akkor lőttek az üzletnek – vont vállat. – De ez is csak akkor derül ki, ha legalább megpróbáljuk. És most indulás!

Azzal sarkon fordult, és futásnak eredt. Mi még gondolkoztunk pár másodpercet, aztán követtük a példáját.