2. fejezet:

Az ebédszünet után ismét Mr. Daltonnal volt történelemóránk. A II. világháborút tanultuk. En különösképpen nem lelkesedtem érte, de Steve szerint óriási volt.

Ő mindent szeret, aminek a gyilkoláshoz és a háborúhoz van valami köze. Gyakran emlegette, hogy ha felnő, zsoldos lesz – olyan katona, aki pénzért harcol. És komolyan gondolta!

Történelemóra után matematika következett, és – szinte hihetetlen – harmadszor is Mr. Dalton jött be az órára! A matektanárunk megbetegedett, így minden óráját másoknak kellett helyette megtartani.

Steve-vel madarat lehetett volna fogatni. A kedvenc tanára háromszor egymás után! Ez volt az első alkalom, hogy Mr. Dalton matematikát tanított nekünk, úgyhogy Steve rögtön villogni kezdett: megmutatta, hol tartunk a könyvben, s úgy magyarázta neki a kicsit is bonyolultabb példákat, mintha valami kis kölyökhöz beszélne. Mr. Dalton nem bánta. Már ismerte Steve-et, és pontosan tudta, hogy kell kezelni őt.

Az óráin általában feszes tempót diktált – jól éreztük magunkat, óra végén mégis mindig úgy jöttünk ki, hogy tanultunk valamit –, de a matekhoz nem sokat konyított. Nagyon igyekezett, de láttuk, hogy az egész valahogy túl magas neki, úgyhogy mialatt azon kínlódott, hogy tisztába jöjjön a lényeggel – belebújt a matekkönyvbe, miközben a mellette álló Steve ellátta "segítő" magyarázatokkal –, mi izegni-mozogni kezdtünk, halkan beszélgettünk, és a pad alatt leveleket küldözgettünk egymásnak.

Én is küldtem egy levelet Alannek: kértem, hogy mutassa meg azt a titokzatos papírt. Ő először nem akarta elküldeni, de addig bombáztam a leveleimmel, míg beadta a derekát. Tommy kettővel arrébb ül, mint ő, úgyhogy először ő kapta meg. Kinyitotta, és olvasni kezdte. Az arca eközben felderült, s a szája tátva maradt. Amikor továbbadta nekem – miután háromszor végigolvasta –, megértettem, miért.

Egy szórólap volt, amolyan reklámpapír: egy vándorcirkusz hirdette magát rajta. A lap tetején egy farkasfej képét lehetett látni: a szája tátva, és hatalmas fogairól csöpögött a nyál. A lap alján egy pók és egy kígyó képe volt; ezek is nagyon ijesztőnek látszottak.

Közvetlenül a farkas alatt, hatalmas piros betűkkel ez állt:

CIRQUE DU FREAK

Alatta, kisebb betűkkel:

Csak egy hétig – a Rémségek Cirkusza!

úgymint:

Sive és Seersa – az Ikercsavar!

Kígyótestű fiú! Farkasember! Vasfogú Gertha!

Larten Crepsley és idomított pókja, Madame Octa!

Bordás Alexander! Szakállas asszony! Kezes Hans!

Kétgyomrú Rhamus – a világ legkövérebb embere!

Mindezek alatt egy cím volt feltüntetve, ahol jegyet lehet vásárolni, és ahol megmondják, hol lesz az előadás. És egészen lent, közvetlenül a kígyó és a pók képe fölött:

NYÚLSZÍVŰEK NE JÖJJENEK!

JEGYELŐVÉTEL KORLÁTOZOTT SZÁMBAN!

– Cirque du Freak? – motyogtam halkan magam elé. Ez valami francia kifejezés... Rémségek cirkusza! Torzszülötteket mutogatnak benne? Nagyon úgy fest a dolog.

Elölről kezdtem olvasni a hirdetést. Elmerültem a fellépők leírásában és a róluk közölt képek szemlélésében. Annyira, hogy még Mr. Daltonról is megfeledkeztem. Csak akkor jutott az eszembe, amikor arra riadtam fel, hogy az osztályban néma csend honol. Fölnéztem, és láttam, hogy Steve egymaga áll az osztály előtt. Elvigyorodott, és kiöltötte rám a nyelvét. Bizseregni kezdett a tarkóm. Hátrapillantottam a vállam felett, és megláttam Mr. Daltont, aki ott állt, és szorosra zárt szájjal olvasta a szórólapot.

– Mi ez? – csattant fel, és egy hirtelen mozdulattal kikapta a lapot a kezemből.

– Egy hirdetés, uram – válaszoltam.

– Honnan szerezted? – kérdezte. Nagyon dühösnek látszott. Még nem is láttam ilyen dühösnek. – Honnan szerezted? – kérdezte még egyszer.

Idegességemben megnyaltam a szám szélét. Nem tudtam, mit válaszoljak. Alant semmiképpen sem akartam bemártani – és tudtam, hogy magától nem fogja elvinni a balhét: még mi, a barátai is tudtuk róla, hogy a legjobb akarattal sem lehet bátornak nevezni –, de valahogy leállt az agyműködésem, és semmiféle elfogadható hazugság nem jutott az eszembe. Szerencsére Steve közbelépett.

– Tőlem kapta, tanár úr – szólalt meg.

– Tőled? – pislantott tétován Mr. Dalton.

– A buszmegálló közelében találtam, uram – hazudta folyékonyan Steve. – Egy idősebb fickó hajította el. Én érdekesnek gondoltam, és fölvettem a földről. Az óra végén meg akartam kérdezni, hogy mi a véleménye róla a tanár úrnak.

– Ó. – Mr. Dalton igyekezett úgy tenni, mintha nem találná hízelgőnek, amit Steve mondott, de én láttam rajta, hogy mintha hájjal kenegetnék. – Az más. Ha valakiben a kíváncsiság dolgozik, azzal nincs semmi bajom. Ülj le, Steve.

Steve leült, Mr. Dalton pedig egy darabka gyurmaragasztóval felbiggyesztette a szórólapot a táblára.

– Régen – kezdte, és ujjával rábökött a papírra – valóban cirkuszban mutogatták a torzszülötteket. Pénzsóvár mutatványosok ketrecbe dugták a deformált embereket, és...

– Tanár úr, mit jelent az, hogy deformalt? – kérdezte valaki.

– Olyan ember, aki külsűre különbözik a többiektől – felelte Mr. Dalton. – Három karja van, vagy két orra, vagy nincs lába, illetve túl kicsi, vagy éppen túlságosan magas. Szélhámos emberek közszemlére tették ezeket a szerencsétleneket – pedig csak a testük volt szokatlan, amúgy olyanok voltak, mint te vagy én –, és torzszülötteknek nevezték őket. Biztatták a közönséget, hogy megbámulják, hogy kinevessék, kigúnyolják őket. Úgy bántak velük, mintha állatok lennének. Keveset fizettek nekik, ütötték-verték, rongyokban járatták, mosakodni pedig nem engedték e nyomorult párákat.

– Ez kegyedenség – szólalt meg egy elöl ülő lány, Delaina Price.

– Úgy van – bólintott Mr. Dalton. – Az úgynevezett "rémségek cirkusza" kegyetlen és gyalázatos mutatvány volt. Ezért gurultam dühbe, amikor megláttam ezt. – És letépte a papírlapot a tábláról. – Évekkel ezelőtt betiltották, de időnként felröppen a hír, hogy mind a mai napig létezik ez a szörnyű szórakoztatás.

– Gondolja, tanár úr, hogy a Cirque du Freakben igazi torzszülötteket mutogatnak? – kérdeztem kíváncsian.

Mr. Dalton újra szemügyre vette a hírdetést, aztán megrázta a fejét.

– Kétlem – mondta. – Talán csak valami ízetlen tréfa. De még ha valódi volna is – emelte fel az ujját –, remélem, közületek senki sem kívánkozna megnézni.

– Ó, dehogy, tanár úr – siettünk mindnyájan megnyugtatni.

– Mert az efféle cirkusz gyalázatos – magyarázta. – Úgy tesz, mintha valódi látványosságot kínálna, holott a valóságban a bűn fertője. Aki oda elmegy, éppoly romlottá válik, mint azok, akik működtetik.

– Igazán elvetemült, aki egy ilyen helyre el akar menni z helyeselt buzgón Steve, majd rám nézett, kacsintott egyet, és némán, csak a száját mozgatva üzente:

– Elmegyünk!