BEVEZETÉS

Világéletemben odavoltam a pókokért. Kisebb koromban gyűjtöttem is őket. Képes voltam órákig kutatni a kertünk végében álló ócska fészerben pókhálók után, hogy meglessem e nyolclábú ragadozókat. Ha rábukkantam egyre, behoztam, és szabadon engedtem a szobámban.

Az őrületbe tudtam kergetni velük a mamámat!

A pókok egy vagy két nap után rendszerint egyszer és mindenkorra leléptek, de néha megesett, hogy tovább időztek a szobámban. Volt egy, amelyik az ágyam fölé szőtt hálót, és majdnem egy hónapig állt őrt benne. Elalvás előtt gyakran elképzeltem, hogy leereszkedik, bemászik a számba, le a torkomon, és a hasamban lerakja a tojásait. Egy idő múlva aztán kikelnek a kispókok, és belülről, elevenen felfalnak.

Kiskoromban nagyon szerettem félni.

Amikor kilencéves lettem, kaptam a mamámtól és a papámtól egy kis tarantellapókot. Nem volt mérges, se túl nagy, de ez volt a legfantasztikusabb ajándék, amit valaha kaptam. Szinte minden ébren töltött időmben ezzel a pókkal játszottam. A legfinomabb falatokat tettem elébe: legyet, svábbogarat, apró kukacokat. Gyalázatosan elbánt velük.

Aztán egy napon nagy marhaságot csináltam. Láttam egy rajzfilmet, amelyikben az egyik szereplőt beszippantotta a porszívó. De nem lett semmi baja. Porosan, mocskosan kipréselte magát a porzsákból. Muris volt.

Annyira, hogy magam is kipróbáltam. A tarantellapókkal.

Mondanom se kell, nekem nem sült el olyan jól, mint a rajzfilmben. A porszívó darabokra szaggatta a pókomat. Sokat bőgtem miatta, de ez már nem segített rajta. A kedvencem elpusztult, ráadásul az én hibámból. Ezen már nem lehetett változtatni.

Amikor a szüleim megtudták, mit tettem, a hajukat tépve ordítoztak velem – a tarantella ugyanis jó sok pénzbe került. Felelőtlen, ostoba kölyöknek neveztek, és attól a naptól kezdve többé nem engedték meg, hogy saját állatom legyen, még a közönséges kerti pókot sem engedélyezték.

Két okból fogtam bele a történet elmesélésébe. Az egyik a könyv olvasása közben ki fog derülni. A másik ok a következő:

A történet igaz.

Nem várom el tőled, hogy elhidd – magam sem hinném el, ha nem éltem volna át –, de tényleg megtörtént. Minden, amit a könyvben leírok, szóról szóra így esett meg.

A valóságos életről tudni kell, hogy ha valami marhaságot csinálsz, rendszerint megkeserülöd. A könyvekben a hős annyi hibát követhet el, amennyit csak akar. Nem számít, mit csinál, a végén úgyis minden jóra fordul. A rosszaknak ellátják a baját, a gubancokat kibogozzák, és végül minden rendbe jön.

Az igazi életben a porszívók megölik a pókokat. Ha úgy mész át egy forgalmas úton, hogy nem nézel körül, elüt egy autó. Ha leesel a fáról, biztos, hogy eltöröd valamelyik csontodat.

Az igazi élet azonban veszedelmes. És kegyetlen. Nem kellenek neki hősök, fütyül a szerencsés befejezésre, és arra, hogy a dolgoknak milyennek kellene lenniük. Az emberek meghalnak. A csatákat elveszítik. Gyakran a gonosz győz.

Ezt le akartam szögezni, mielőtt nekikezdek.

És még valamit: a nevem valójában nem Darren Shan. Ebben a könyvben minden úgy igaz, ahogy leírom, kivéve a neveket. Meg kellett változtatnom őket, mert... nos, mire a végére jutsz, rá fogsz jönni, miért.

Nem használtam egyetlen valódi nevet sem, sem a sajátomat, sem a húgomét, sem a barátaimét, sem a tanáraimét. Egyik név sem igazi. Még a városom, sőt az országom nevét sem árulom el. Nem merem.

Ennyi talán elég is bevezetőnek. Ha felkészültél, akkor kezdhetjük.

Ha kitalált történet lenne, úgy kezdődne, hogy éjszaka van, odakint vihar tombol, huhognak a baglyok, s az ágy alól recsegő zajok hallatszanak. Csakhogy ez igaz örténet, úgyhogy ott kell kezdenem, ahol valójában elkezdődött.

A vécén.